A szívem...

A szívem...

Már a szívem kezd egy kődarab lenni
azért még érez és nagyon fáj.
Minden éjjel csak róla álmodok
vele ébredek,csak rá gondolok...

Nem bírom már sokáig ,összeroskadok...
Többé már nem sírok utána ,
csak csendben hervadok..
Nem akarok már rágondolni… …
Mégis látni akarom őt!
Utoljára a szemébe nézni
és látni az arca minden mozdulatát...
Hatalmas nagy fájdalom jár át engem,
Vajon képes leszek hogy elfelejtsem?
hogy kitöröljem örökre emlékeimből?
Miért lett életem része,ha elhagyott?
Az álmaimban miért nem távozott?
Mire volt jó ez az egész kapcsolat?
Ő most már messze jár, Gondol néha rám?
Szeretett valaha akár egy percig is?
Miért mondogatta mindig, hogy
„szeretlek drágám”?
Érzett valaha is valamit irántam?
Hazudta szemrebbenés nélkül ,hogy imád?
Ez csak egy rossz rémálom, talán?
Mikor ébredek fel már??
És ha mégsem rémálom véget ér egyálltalán?
Mert lelkemet nap mint nap felemészti
a gondolat,hogy csak átnézett rajtam
és eldobott magától mint egy szétszakadt
elhasznált rongydarabot...
Miért is fáj hát ez annyira?
Kérdezem még mindég magamtól,
sajnos válasz rá még ma sem kapok,
de érzem,hogy életem romokba áll
és elveszett,összetört szívemben
egy hatalmas nagy darab...

paka68 verse